Bonyhád és a Völgység bizonytalanságban élő német lakossága számára a szovjet csapatok bevonulása nem a felszabadulás felemelő érzését jelentette. A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kelt 0060. számú, „közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkáról” szóló katonai parancsa értelmében, a szovjet katonai parancsnokság december 28-án elrendelte Tolna megye településein a németes hangzású nevet viselő 18 és 30 év közötti nők, illetve a 17 és 45 év közötti férfiak összeírását. A listák Bonyhádon készültek. 1945. január 2-án a következő hirdetményt dobolták ki Bonyhádon: „A munkára kijelölt németajkú lakosság holnap, 3-án, délelőtt tíz órára tartozik a gimnáziumban jelentkezni. Mindenki vihet magával meleg ruhát, 2 pár jó lábbelit, 3 pár alsóneműt, ágyneműt, a szükséges edényt és 15 nap élelmet. (…) Aki a parancsnak nem tesz eleget, orosz hadibírósági eljárás és haditörvényszék elé kerül.”
A parancs hallgatott a „helyreállítási munkálatok” valódi színhelyéről – ezzel kapcsolatban a legkülönfélébb híresztelések kaptak lábra-, sokan ezért megpróbáltak megszökni a mozgósítás elől. Azonban „nem jutottak messzire, mert a községet körbevette az orosz katonaság. (…) Szoptatós anyákat szakítottak szét gyermekeiktől, és gyakran apák, anyák, és két gyerek, akik alig voltak 18-20 évesek, is az elhurcoltak között voltak.” Bonyhádra, mint járási központba a völgységi községekből is szállítottak, majd tereltek innen tovább német származású deportálandókat.
A gimnázium épületéből 1945. január 5-én indult útjára a németes hangzású” névvel rendelkező egyének „erőltetett menete”. Az emberek csomagjait lovaskocsikra rakták, őket magukat gyalog hajtották Bátaszékre, majd onnan tovább Bajára, az ottani nagy gyűjtőtáborba, ahol a bevagonírozásuk és kiszállításuk megtörtént.
Részlet Gunda Gábor Kitaszítva c. könyvéből. 223. o.
