In Bonyhád wird jedes Jahr am ersten Sonntag im Juni der Vertreibung der deutschstämmigen Bevölkerung in den Jahren 1946 bis 1948 gedacht. Während der Gedenkmesse in der evangelischen Kirche beteten die Gläubigen für die Erinnerung an ihre verschleppten Vorfahren.
Im Rahmen der Veranstaltung legten die Mitglieder der Deutschen Selbstverwaltung Bonyhád einen Kranz an der Gedenktafel nieder – in ehrendem Gedenken an alle, die allein wegen ihrer deutschen Muttersprache und Herkunft ihre Heimat verlassen mussten.
Die Messe wurde von Dekan András Aradi zelebriert, der in seiner Predigt betonte: Am Donnerstag, dem 29. Mai – dem 40. Tag nach Ostern – feiert das Christentum Christi Himmelfahrt. Dieser Tag steht für die Mission Jesu, für seinen göttlichen Auftrag. Leider war auch die Vertreibung der deutschsprachigen Menschen eine Art „Mission“ – jedoch als Ziel und Plan anderer, voller Unrecht und Leid.
An diesem Sonntagvormittag betete die kleine Gemeinde auch dafür, dass niemals wieder jemand solche Schrecken erleben muss. Eine Gedenkfeier allein kann den Schmerz der Angehörigen und Nachkommen nicht lindern – doch sie ist ein würdiges und beispielhaftes Zeichen für alle, die sich dem Erinnern verpflichtet fühlen.
Megemlékezés a kitelepítettekről Bonyhádon
Bonyhádon minden év júniusának első vasárnapján emlékeznek meg a német nemzetiségű lakosság 1946 és 1948 közötti kitelepítéséről. Az evangélikus templomban tartott szentmisén a hívek imádságban idézték fel az elhurcolt őseink emlékét.
A megemlékezés keretében a Bonyhádi Német Önkormányzat tagjai koszorút helyeztek el az emléktáblánál, tisztelegve mindazok előtt, akiket csupán anyanyelvük és nemzetiségük miatt kellett elhagyniuk otthonaikat.
A szentmisét Aradi András esperes celebrálta, aki beszédében kiemelte: a kereszténység május 29-én, csütörtökön – húsvét utáni 40. napon – Jézus Krisztus mennybemenetelét ünnepli. Ezt a napot a küldetés, a misszió napjaként is értelmezhetjük. Sajnos, a történelem sötétebb időszakaiban a német nemzetiségű emberek kitelepítését is egyfajta „küldetésként” hajtották végre – valakik céljai szerint, de embertelen módon.
A vasárnapi délelőttön a kis közösség azért is imádkozott, hogy soha többé ne kelljen senkinek hasonló borzalmakat átélnie. Bár a megemlékezés önmagában nem enyhítheti a hozzátartozók és leszármazottak fájdalmát, mégis méltó és példamutató gesztus mindazok számára, akik fontosnak tartják az emlékezést és a múlt tanulságait.
Csizmadiáné Énekes Piroska
